Valamikor réges-régen élt Perzsiában egy király, Szabur volt a neve s a legnagyobb és a legbátrabb volt korának valamennyi uralkodója között.
Ez a király, amilyen bőkezű és szánakozó volt a szegények iránt, éppoly szigorú és könyörtelen a gonosztevőkkel szemben. Rokonait gyöngéden szerette, az idegennel jól bánt, és védelemért egyetlenegy alattvaló sem fordult hozzá hasztalan.
Ennek a derék királynak volt három leánya meg egy fia. Történt egy ünnepnapon, hogy három tudós és bölcs érkezett a király városába: az egyik indiai volt, a másik görög, a harmadik perzsa. Mind a hárman megjelentek a király színe előtt, mégpedig ajándékkal. Az indiai aranyszobrot ajándékozott, a szoboralak aranykürtöt tartott a kezében.
– Ennek a szobornak az a tulajdonsága – mondotta – hogy ha kém jön a városba, azonnal belefúj az aranykürtbe. Erre a kém reszketni kezd és holtan esik össze.
– Ó, te bölcs ember – mondotta a király – ha igazat szóltál, teljesítem minden kívánságodat.
Most a görög bölcs lépett a király elé s egy ezüsttálat nyújtott át neki. A közepén aranypáva ült s körülötte huszonnégy aranycsirke.
– Ez a páva – mondotta a görög – óránként egyszer megcsipkedi egyik csirkéjét és havonként egyszer, újholdkor kinyitja a csőrét.
A görög bölcsnek is ezt mondta a király:
– Ha igazat szóltál, neked is minden kívánságodat teljesítem.
Most a perzsa került sorra. Ő egy ébenfa lovat mutatott be a királynak; pompás nyereg, kantár és kengyelvas volt a lovon.
– Ez a ló olyan fajta – szólt a perzsa – hogy mindennap egy esztendei utat tesz meg lovasával, mivelhogy ez a ló a levegőben repül.
Ámult-bámult a király és ezt mondotta:
– Ha igazat szóltál, előre biztosítalak, hogy minden kérésedet teljesítem.
A bölcsek három napig voltak a király vendégei. Eközben bebizonyosodott, hogy mindaz, amit ajándékukról mondtak, való igaz. Az aranyszobor belefújt a kürtbe, az aranypáva megcsipkedte csirkéit, a perzsa felszállt lován a levegőbe, majd leereszkedett a földre.
Szertelen nagy volt a király öröme és ígérte a három bölcsnek, hogy teljesíti a kívánságukat, bármit kérnek is.
A három bölcs a három királykisasszonyt kívánta és a király nem is utasította vissza kérésüket, feleségül ígérte leányait a bölcseknek.
A királykisasszonyok függöny mögül nézték a bölcseket. A legkisebbik rémülten látta, hogy a perzsa legalább százesztendős vén ember, arca, homloka csupa ránc; a királykisasszony pedig a föld legszebb leánya volt. Sírva szaladt szobájába, tépte, szaggatta ruháját és oly hangosan jajveszékelt, hogy a bátyja, aki éppen útról tért haza, meghallotta. Rémülten futott be húgához és megkérdezte, mi a baja. A királykisasszony elbeszélte, mi vár rá. A királyfi nyomban apjához sietett s kérve kérte, hogy egy ajándékért ne okozzon leányainak halálos bánatot. A perzsa tudós, aki hallotta ezt, rettenetesen megharagudott a királyfira, a király pedig csak ennyit válaszolt a fiának:
– Ha láttad volna, mit tud ez a ló, nem csodálkoznál, hogy húgodat feleségül ígértem annak az embernek, aki a lovat nekem ajándékozta.
A király tüstént elővezettette a lovat. A királyfi jó lovas volt, s annyira megtetszett neki az állat, hogy menten nyeregbe pattant és a kengyelvassal oldalba bökte. Ám a ló meg sem mozdult. A bölcs erre odalépett és a királyfinak a ló jobboldalán egy csavart mutatott, amely arra szolgált, hogy a lovat a levegőbe emelje. A királyfi megnyomta a csavart és abban a pillanatban a ló csakugyan felszállott a magasba és oly szédítő gyorsasággal repült tovább, hogy csakhamar eltűnt a földön állók szeme elől. A király azonban mélységesen aggódott fiáért és megkérdezte a bölcset:
– Hogyan fogja fiam a lovat a földre irányítani?
– Felséges királyom – mondotta a bölcs – ennek a módját csak én értem; a királyfi hibája és nem az enyém, ha ítéletnapjáig sem látod őt. A büszke és gőgös királyfi lenézett engem, nem kérdezett meg, miként szállhat vissza a földre, én pedig a felszállás pillanatában megfeledkeztem arról, hogy megmondjam neki.
Rettentő haragra lobbant a király, nyomban börtönbe záratta a perzsát és mindenféle ünnepségnek véget vetettek. Az egész város a királyi családdal együtt gyászolta az elveszett királyfit.
A királyfi pedig eközben a nap közelébe emelkedett lovával. Megbánta már, hogy ilyen hebehurgyán elröppent a lóval, de azt gondolta magában, hogy az, aki csavart készített a felszállásra, talán készített másikat is, amely leszállásra kényszeríti a lovat. Keresgélni kezdett a ló baloldalán, meg is találta a másik csavart és elfordította. Abban a pillanatban a ló ereszkedni kezdett. A királyfi nemsokára egy palotát pillantott meg, gyönyörű rét közepén. Leszállott a palota erkélyére, azzal a gondolattal, hogy ott tölti az éjszakát. Éhes is volt, szomjas is volt, éhségtől, szomjúságtól el is gyengült. Körülnézett, miképpen juthatna be az erkélyről a palotába. Hamarosan talált is egy lépcsőt, azon egy fehér márvánnyal kirakott helyiségbe jutott. Aztán világosságot vett észre, mely a palota belsejéből áradt. Elindult a világosság felé. Egy ajtóhoz ért, az ajtó előtt hatalmas rabszolga feküdt és aludt. A rabszolga mellett egy asztalkán étel és ital annyi, hogy alig fért el. A királyfi félrehúzta az asztalkát, evett, ivott, mígnem jóllakott. Akkor aztán kivonta hüvelyéből az alvó rabszolga kardját és sietve továbbment. Félrehúzott egy függönyt, a mögött egy trón volt, a trón lábánál négy rabszolganő aludt. A trónon egy csodaszép alvó leány ült. Mihelyt a királyfi a közelébe lépett, a leány felébredt és megkérdezte, ki és mi ő. A királyfi megmondta és azt is elbeszélte, milyen különös módon jutott ide. A rabszolganők felébredtek a beszélgetésre, szaladtak az alvó rabszolgához, őt is felkeltették. Magánkívül szaladt a terembe és gyalázó szavakkal illette a királyfit. A királyfi azonban kardot rántott, mire a rabszolga elinalt, hogy jelentse a királynak, mi történt.
Berohant a király a királykisasszony szobájába s szörnyű haragjában szidalmazta és kardjával le akarta vágni a királyfit. A királyfi mentegetőzött, csillapította a király haragját, azután felfedte magát és végül így szólt:
– Felséges királyom, mondanék valamit. Gyűjtsd egybe valamennyi katonádat és én egymagam kiállok ellenük. Ha legyőznek, ezzel lakolok bűnömért. Ám ha én győzök, nagyobb tiszteletre tartok számot, mint amilyet most mutattál irántam.
A király elfogadta az ajánlatot, napfölkeltekor összegyűjtötte katonáit, csatarendbe állította őket és megparancsolta, hogy a királyfinak lovat és fegyvert hozzanak.
– Én a magam lovára ülök – mondotta a királyfi – csak engedd meg, felséges királyom, hogy az erkélyről, ahol megkötöttem, levezessem.
A következő pillanatban már az ébenfa paripán ült. Körülfogták a csapatok, de a királyfi gyorsan megforgatta a ló jobb oldalán a csavart, és abban a pillanatban madárként szállott a magas levegőégbe. A katonák összevissza kiáltoztak, hogy a lovas ördög, hogy gonosz szellem, és dicsérték Allahot, amiért megszabadította őket tőle. A királyt igen-igen megzavarta ez az eset, fölment leánya szobájába és elbeszélte, hogy mi történt.
Eközben a királyfi visszarepült apja országába, s ott leszállt. Nagy bánatban, mély gyászban találta apját, anyját, nővéreit, akik azt hitték, hogy soha nem látják többé, mert valahol elveszett. Annál nagyobb volt az örömük, midőn a királyfit megpillantották és nagy volt az öröm a városban is, ahol gyorsan elterjedt a jó hír.
A király, fia hazatérésének örömére, nagy ünnepséget rendezett. Amikor azonban bevégződtek az ünnepségek, a királyfinak eszébe jutott a csodaszép királykisasszony, kiosont a teremből, felült az ébenfa lóra és addig repült a levegőégen át, mígnem megpillantotta a csodaszép királykisasszony palotáját. Leszállt az erkélyre, lement a lépcsőn, ott találta most is a rabszolgát az ajtó előtt. Aludt, akárcsak amikor először ott járt. Csöndesen félrehúzta a függönyt, mely a királykisasszony szobájának bejáratát eltakarta, és hallotta, amint a királykisasszony sírva beszél ő róla a rabszolganőkkel.
Elképzelhető, milyen nagy volt az öröm, amikor belépett a szobába! Mihelyt azonban búcsúzni készült, azzal az ígérettel, hogy minden héten egyszer meglátogatja: kérve kérte a királykisasszony, hogy vigye magával. Hogyne vitte volna! A királykisasszony ládikóba csomagolta legszebb és legdrágább holmiját, felült a királyfival az ébenfa lóra s rövid idő múlva a perzsa birodalom fővárosához közel, egy királyi kertben szállottak földre. A királyfi arra kérte a királykisasszonyt, hogy maradjon a kerti házban, míg a szüleit értesíti megérkezéséről. Azonmód a városba sietett s töviről hegyire elbeszélte a királynak a kalandot. A király is, a királyné is igen örvendett, s a birodalom főbb embereivel és fényes kísérettel elindultak a kert felé.
A perzsa bölcs, akit a király a királyfi első visszatérésekor szabadon engedett, gyakran tartózkodott ebben a kertben. Most is ott volt, amikor a királyfi a királykisasszonnyal megérkezett. Mihelyt a királyfi eltávozott, kopogtatott a kerti ház ajtaján és a királyfi egyik szolgálójának mondotta magát.
– Kérlek – szólott a királykisasszonyhoz – kövess engem, és közelebb viszlek a városhoz, mivel a királyné nem tud ilyen messzire jönni, pedig mielőbb látni szeretne.
A királykisasszony nem sejtett semmi rosszat, felült a perzsával a lóra, ez elfordította a csavart, a ló felemelkedett a levegőégbe s elrepült Kína felé. Éppen megérkezett a királyi család és a fényes kíséret a kert kapuja elé. A királyfi kinyitotta a kerti ház ajtaját, ám a szoba üres volt. Kétségbeesetten futott a kertészhez és halállal fenyegette meg, ha el nem árulja, hova lett a királykisasszony. A kertész azonban semmit sem tudott róla.
– Hát ki járt a kertben? – kérdezte a királyfi.
– Senki más, csak a perzsa bölcs – felelte a kertész.
Bezzeg tudta már a királyfi, hogy a gonosz perzsa elrabolta a királykisasszonyt! A nagy öröm, a nagy boldogság egyszeriben nagy bánattá, nagy boldogtalansággá változott.
A perzsa bölcs, amikor megérkeztek Kínába, gyönyörű zöld síkságon, egy forrás mellett, a fa tövében szállt le. A királykisasszonynak ez volt az első kérdése:
– Hol az uram és hol vannak a szülei?
– Verje meg az isten őket, mind – felelte a perzsa – most én vagyok az urad. Ez a ló az enyém, mert én alkottam. Ne hidd, hogy valaha még látni fogod a királyfit. De azért ne búsulj, mert én gazdag ember vagyok, töméntelen a birtokom, a rabszolgám meg a rabszolganőm.
– Úgy akarta a sors, hogy a kínai császár, aki a közelben vadászott, éppen ebben a szempillantásban érkezett a forráshoz. Feltűnt neki a gyönyörű leány és megkérdezte a bölcset:
– Ki ez a leány?
– A feleségem – válaszolt a bölcs.
A királykisasszony felugrott a forrás mellől és kétségbeesetten kiáltotta:
– Uram, hazudik! Gonosz varázsló ez az ember, csellel és árulással rabolt el!
A kínai császár azonmód megkötöztette a varázslót, börtönbe záratta, a királykisasszonyt pedig kérte, hogy menjen vele a fővárosba. Ott lakást jelölt ki neki s felszólította, hogy legyen a felesége, és másnap tartsák is meg a lakodalmat. A királykisasszony azonban hirtelen őrültséget színlelt, toporzékolt, ruháját szaggatta, s a király szerfelett aggódott és bánkódott, orvosokat és csillagászokat hívatott, hogy a királykisasszonyt meggyógyítsák.
Eközben a királyfi országról országra vándorolt, végigkutatott minden várost, így elért Kínába is. Egyenesen a fővárosba ment, végigjárta a bazárokat és a nyilvános helyeket, mindenütt hallgatódzott, puhatolódzott. Hallotta, hogy itt is, ott is beszélnek egy leányról, aki a királyi palotában lakik és megháborodott elméjében. Tovább kérdezősködött és megtudta, hogy az ő királykisasszonya az a leány, akit a gonosz varázsló hozott ide.
Egy álló esztendeje már – mondotta egy ember a királyfinak – hogy a császár mindent elkövet a leány meggyógyítására, de még senki sem tudott segíteni rajta.
Na hiszen: épp eleget hallott a királyfi. Tüstént felöltözött csillagásznak, szerzett egy dobozt és megtöltötte homokkal. Aztán egy régi könyvet is szerzett, meg egy botot s egy rózsakoszorút, így ment a palota kapujához és ezt mondotta az őrnek:
– Jelentsd a császárnak, hogy itt van Perzsiából egy bölcs csillagász, aki hallotta ama szerencsétlen leány történetét és meg akarja gyógyítani.
A császár, mihelyt jelentették neki, nyomban felhívatta a királyfit a palotába, egyenesen a királykisasszony szobájába. A királyfi egyedül ment be a szobába, mást nem engedett belépni, még a császárt sem.
A szobában így szólt:
– Ó, leányom, Isten engedelmével közel van a te megszabadulásod, mert én Kamrul Akmar vagyok, a te jegyesed.
Amikor a királykisasszony a királyfi hangját meghallotta, azt sem tudta, hová legyen az örömtől és a boldogságtól. Nem akart hinni a szemének, hogy itt van a királyfi.
– Mondjad, ó, mondjad, hogyan jöttél?
– Most nincs idő hosszú beszélgetésre – felelt a királyfi – mert még magam sem tudom, hogyan szabadítlak meg innét. Megpróbálom, hogy csellel sikerül-e. De ha ez nem sikerül, visszasietek atyámhoz, és seregeink élén jövök érted.
Ezt mondván, a királyfi a császárhoz ment, és így szólt hozzá:
– Felséges császárom, kövess engem a beteghez, csodát akarok mutatni neked.
Amikor a szobába léptek, a királykisasszony vadul őrjöngött, tört-zúzott. A királyfi azonban hozzáment, mindenféle szavakat mormogott, aztán az arcába fújt és a fülébe súgta: – Gyere, és alázatosan csókold meg a császár kezét.
A királykisasszony szó nélkül engedelmeskedett. Ennek láttán a császár nem bírt örömével.
– Kívánj akármit – mondotta a királyfinak – óhajod azonnal teljesül.
– Felséges császárom – szólt a királyfi – a jutalmazás ideje még nem érkezett el, mert félek, hogy a leány betegsége kiújulhat. Mindenekelőtt vitesd őt a városon kívül arra a helyre, ahol találtad, mivel ott van állandó lakása a gonosz szellemnek, amely beleköltözött.
Kivitték a királykisasszonyt arra a bizonyos helyre. A királyfi ott füstölőt gyújtott, imádságot mormolt, feltekintett az égre, majd lenézett a földre, aztán a császárhoz lepett és így szólt:
– Felséges uram, most már világosan látom, hogy az ördögnek, aki ebbe a leányba költözött, tulajdonképpen fekete ébenfa lóban van a lakása. Ha ezt az állatot meg nem találjuk, a leányt nem gyógyíthatom meg.
– Hiszen te nagy bölcs, nagymester vagy – örvendezett a császár – hiszen saját szememmel láttam, hogy a leány és az öreg varázsló mellett egy fekete ébenfa ló állott. Ezt most a kincseskamrámban őriztetem.
Tüstént megparancsolta, hogy vezessék elő a lovat. A királyfi gondosan megvizsgálta és mihelyt meggyőződött arról, hogy a lónak semmi baja nincs, ismét füstölőt gyújtatott, és ezt mondotta:
– Én most felülök erre a lóra, a leány pedig üljön a hátam mögé. Ha ezeknek a fűszereknek az illata a ló orrába száll, felnyitja a száját, hogy beszívja, de ugyanakkor a leány testéből kitakarodik az ördög.
Amint a királyfi és a királykisasszony felült a lóra, a királyfi elfordította a csavart, a ló pedig madárként felemelkedett a levegőbe.
– Fogjátok meg! Fogjátok meg! – ordított a császár, de mind, akik ott voltak, azt mondták:
– Ó, uram, hogyan fogjuk meg, hiszen ez vagy ördög, vagy gonosz szellem!
A király még hosszú ideig a levegőbe meredt és nézte, miként tűnik el a ló. Iszonyú haraggal tért vissza palotájába, a börtönből nyomban maga elé kísértette a perzsát és rárivallt:
– Te csaló! Miért nem közölted velem a paripa csodálatos tulajdonságát? Te vagy az oka, hogy egy semmirekellő világcsavargó elvitte a leányt!
– Ó, felséges uram – jajveszékelt a perzsa – tudd meg, hogy azt a lovat én alkottam és Szaburnak, Perzsia királyának ajándékoztam. Ezért a lóért a király nekem ajándékozta legfiatalabb leányát. Ezen a lovon rabolta el a királyfi tőled azt a csodaszép leányt.
Aztán a perzsa elbeszélte egész történetét és a császár igen boldogtalan volt, hogy a leányt is, a lovat is elvesztette.
Eközben a királyfi a királykisasszonnyal szerencsésen megérkezett a perzsa fővárosba és ott a király palotájának udvarán leereszkedett. Most volt csak igazán nagy öröm a királyi palotában!
Szempillantás alatt elterjedt az örvendetes hír az egész városban. A vezírek, a katonák és mind a nép összegyűltek a király udvarában, együtt örvendeztek a királyi családdal. Azután a király követséget küldött a királyfi menyasszonyának apjához és ez a legdrágább ajándékot küldte leányának és vejének. És íme: a király feldíszítette a várost, hét nap és hét éjjel tartottak az ünnepségek és temérdek pénzt osztottak ki a szegények között. A csodalovat pedig a kincseskamrába helyezték, és ott őrzik az idők végezetéig…
Tovább a meseállításra
Ez a király, amilyen bőkezű és szánakozó volt a szegények iránt, éppoly szigorú és könyörtelen a gonosztevőkkel szemben. Rokonait gyöngéden szerette, az idegennel jól bánt, és védelemért egyetlenegy alattvaló sem fordult hozzá hasztalan.
Ennek a derék királynak volt három leánya meg egy fia. Történt egy ünnepnapon, hogy három tudós és bölcs érkezett a király városába: az egyik indiai volt, a másik görög, a harmadik perzsa. Mind a hárman megjelentek a király színe előtt, mégpedig ajándékkal. Az indiai aranyszobrot ajándékozott, a szoboralak aranykürtöt tartott a kezében.
– Ennek a szobornak az a tulajdonsága – mondotta – hogy ha kém jön a városba, azonnal belefúj az aranykürtbe. Erre a kém reszketni kezd és holtan esik össze.
– Ó, te bölcs ember – mondotta a király – ha igazat szóltál, teljesítem minden kívánságodat.
Most a görög bölcs lépett a király elé s egy ezüsttálat nyújtott át neki. A közepén aranypáva ült s körülötte huszonnégy aranycsirke.
– Ez a páva – mondotta a görög – óránként egyszer megcsipkedi egyik csirkéjét és havonként egyszer, újholdkor kinyitja a csőrét.
A görög bölcsnek is ezt mondta a király:
– Ha igazat szóltál, neked is minden kívánságodat teljesítem.
Most a perzsa került sorra. Ő egy ébenfa lovat mutatott be a királynak; pompás nyereg, kantár és kengyelvas volt a lovon.
– Ez a ló olyan fajta – szólt a perzsa – hogy mindennap egy esztendei utat tesz meg lovasával, mivelhogy ez a ló a levegőben repül.
Ámult-bámult a király és ezt mondotta:
– Ha igazat szóltál, előre biztosítalak, hogy minden kérésedet teljesítem.
A bölcsek három napig voltak a király vendégei. Eközben bebizonyosodott, hogy mindaz, amit ajándékukról mondtak, való igaz. Az aranyszobor belefújt a kürtbe, az aranypáva megcsipkedte csirkéit, a perzsa felszállt lován a levegőbe, majd leereszkedett a földre.
Szertelen nagy volt a király öröme és ígérte a három bölcsnek, hogy teljesíti a kívánságukat, bármit kérnek is.
A három bölcs a három királykisasszonyt kívánta és a király nem is utasította vissza kérésüket, feleségül ígérte leányait a bölcseknek.
A királykisasszonyok függöny mögül nézték a bölcseket. A legkisebbik rémülten látta, hogy a perzsa legalább százesztendős vén ember, arca, homloka csupa ránc; a királykisasszony pedig a föld legszebb leánya volt. Sírva szaladt szobájába, tépte, szaggatta ruháját és oly hangosan jajveszékelt, hogy a bátyja, aki éppen útról tért haza, meghallotta. Rémülten futott be húgához és megkérdezte, mi a baja. A királykisasszony elbeszélte, mi vár rá. A királyfi nyomban apjához sietett s kérve kérte, hogy egy ajándékért ne okozzon leányainak halálos bánatot. A perzsa tudós, aki hallotta ezt, rettenetesen megharagudott a királyfira, a király pedig csak ennyit válaszolt a fiának:
– Ha láttad volna, mit tud ez a ló, nem csodálkoznál, hogy húgodat feleségül ígértem annak az embernek, aki a lovat nekem ajándékozta.
A király tüstént elővezettette a lovat. A királyfi jó lovas volt, s annyira megtetszett neki az állat, hogy menten nyeregbe pattant és a kengyelvassal oldalba bökte. Ám a ló meg sem mozdult. A bölcs erre odalépett és a királyfinak a ló jobboldalán egy csavart mutatott, amely arra szolgált, hogy a lovat a levegőbe emelje. A királyfi megnyomta a csavart és abban a pillanatban a ló csakugyan felszállott a magasba és oly szédítő gyorsasággal repült tovább, hogy csakhamar eltűnt a földön állók szeme elől. A király azonban mélységesen aggódott fiáért és megkérdezte a bölcset:
– Hogyan fogja fiam a lovat a földre irányítani?
– Felséges királyom – mondotta a bölcs – ennek a módját csak én értem; a királyfi hibája és nem az enyém, ha ítéletnapjáig sem látod őt. A büszke és gőgös királyfi lenézett engem, nem kérdezett meg, miként szállhat vissza a földre, én pedig a felszállás pillanatában megfeledkeztem arról, hogy megmondjam neki.
Rettentő haragra lobbant a király, nyomban börtönbe záratta a perzsát és mindenféle ünnepségnek véget vetettek. Az egész város a királyi családdal együtt gyászolta az elveszett királyfit.
A királyfi pedig eközben a nap közelébe emelkedett lovával. Megbánta már, hogy ilyen hebehurgyán elröppent a lóval, de azt gondolta magában, hogy az, aki csavart készített a felszállásra, talán készített másikat is, amely leszállásra kényszeríti a lovat. Keresgélni kezdett a ló baloldalán, meg is találta a másik csavart és elfordította. Abban a pillanatban a ló ereszkedni kezdett. A királyfi nemsokára egy palotát pillantott meg, gyönyörű rét közepén. Leszállott a palota erkélyére, azzal a gondolattal, hogy ott tölti az éjszakát. Éhes is volt, szomjas is volt, éhségtől, szomjúságtól el is gyengült. Körülnézett, miképpen juthatna be az erkélyről a palotába. Hamarosan talált is egy lépcsőt, azon egy fehér márvánnyal kirakott helyiségbe jutott. Aztán világosságot vett észre, mely a palota belsejéből áradt. Elindult a világosság felé. Egy ajtóhoz ért, az ajtó előtt hatalmas rabszolga feküdt és aludt. A rabszolga mellett egy asztalkán étel és ital annyi, hogy alig fért el. A királyfi félrehúzta az asztalkát, evett, ivott, mígnem jóllakott. Akkor aztán kivonta hüvelyéből az alvó rabszolga kardját és sietve továbbment. Félrehúzott egy függönyt, a mögött egy trón volt, a trón lábánál négy rabszolganő aludt. A trónon egy csodaszép alvó leány ült. Mihelyt a királyfi a közelébe lépett, a leány felébredt és megkérdezte, ki és mi ő. A királyfi megmondta és azt is elbeszélte, milyen különös módon jutott ide. A rabszolganők felébredtek a beszélgetésre, szaladtak az alvó rabszolgához, őt is felkeltették. Magánkívül szaladt a terembe és gyalázó szavakkal illette a királyfit. A királyfi azonban kardot rántott, mire a rabszolga elinalt, hogy jelentse a királynak, mi történt.
Berohant a király a királykisasszony szobájába s szörnyű haragjában szidalmazta és kardjával le akarta vágni a királyfit. A királyfi mentegetőzött, csillapította a király haragját, azután felfedte magát és végül így szólt:
– Felséges királyom, mondanék valamit. Gyűjtsd egybe valamennyi katonádat és én egymagam kiállok ellenük. Ha legyőznek, ezzel lakolok bűnömért. Ám ha én győzök, nagyobb tiszteletre tartok számot, mint amilyet most mutattál irántam.
A király elfogadta az ajánlatot, napfölkeltekor összegyűjtötte katonáit, csatarendbe állította őket és megparancsolta, hogy a királyfinak lovat és fegyvert hozzanak.
– Én a magam lovára ülök – mondotta a királyfi – csak engedd meg, felséges királyom, hogy az erkélyről, ahol megkötöttem, levezessem.
A következő pillanatban már az ébenfa paripán ült. Körülfogták a csapatok, de a királyfi gyorsan megforgatta a ló jobb oldalán a csavart, és abban a pillanatban madárként szállott a magas levegőégbe. A katonák összevissza kiáltoztak, hogy a lovas ördög, hogy gonosz szellem, és dicsérték Allahot, amiért megszabadította őket tőle. A királyt igen-igen megzavarta ez az eset, fölment leánya szobájába és elbeszélte, hogy mi történt.
Eközben a királyfi visszarepült apja országába, s ott leszállt. Nagy bánatban, mély gyászban találta apját, anyját, nővéreit, akik azt hitték, hogy soha nem látják többé, mert valahol elveszett. Annál nagyobb volt az örömük, midőn a királyfit megpillantották és nagy volt az öröm a városban is, ahol gyorsan elterjedt a jó hír.
A király, fia hazatérésének örömére, nagy ünnepséget rendezett. Amikor azonban bevégződtek az ünnepségek, a királyfinak eszébe jutott a csodaszép királykisasszony, kiosont a teremből, felült az ébenfa lóra és addig repült a levegőégen át, mígnem megpillantotta a csodaszép királykisasszony palotáját. Leszállt az erkélyre, lement a lépcsőn, ott találta most is a rabszolgát az ajtó előtt. Aludt, akárcsak amikor először ott járt. Csöndesen félrehúzta a függönyt, mely a királykisasszony szobájának bejáratát eltakarta, és hallotta, amint a királykisasszony sírva beszél ő róla a rabszolganőkkel.
Elképzelhető, milyen nagy volt az öröm, amikor belépett a szobába! Mihelyt azonban búcsúzni készült, azzal az ígérettel, hogy minden héten egyszer meglátogatja: kérve kérte a királykisasszony, hogy vigye magával. Hogyne vitte volna! A királykisasszony ládikóba csomagolta legszebb és legdrágább holmiját, felült a királyfival az ébenfa lóra s rövid idő múlva a perzsa birodalom fővárosához közel, egy királyi kertben szállottak földre. A királyfi arra kérte a királykisasszonyt, hogy maradjon a kerti házban, míg a szüleit értesíti megérkezéséről. Azonmód a városba sietett s töviről hegyire elbeszélte a királynak a kalandot. A király is, a királyné is igen örvendett, s a birodalom főbb embereivel és fényes kísérettel elindultak a kert felé.
A perzsa bölcs, akit a király a királyfi első visszatérésekor szabadon engedett, gyakran tartózkodott ebben a kertben. Most is ott volt, amikor a királyfi a királykisasszonnyal megérkezett. Mihelyt a királyfi eltávozott, kopogtatott a kerti ház ajtaján és a királyfi egyik szolgálójának mondotta magát.
– Kérlek – szólott a királykisasszonyhoz – kövess engem, és közelebb viszlek a városhoz, mivel a királyné nem tud ilyen messzire jönni, pedig mielőbb látni szeretne.
A királykisasszony nem sejtett semmi rosszat, felült a perzsával a lóra, ez elfordította a csavart, a ló felemelkedett a levegőégbe s elrepült Kína felé. Éppen megérkezett a királyi család és a fényes kíséret a kert kapuja elé. A királyfi kinyitotta a kerti ház ajtaját, ám a szoba üres volt. Kétségbeesetten futott a kertészhez és halállal fenyegette meg, ha el nem árulja, hova lett a királykisasszony. A kertész azonban semmit sem tudott róla.
– Hát ki járt a kertben? – kérdezte a királyfi.
– Senki más, csak a perzsa bölcs – felelte a kertész.
Bezzeg tudta már a királyfi, hogy a gonosz perzsa elrabolta a királykisasszonyt! A nagy öröm, a nagy boldogság egyszeriben nagy bánattá, nagy boldogtalansággá változott.
A perzsa bölcs, amikor megérkeztek Kínába, gyönyörű zöld síkságon, egy forrás mellett, a fa tövében szállt le. A királykisasszonynak ez volt az első kérdése:
– Hol az uram és hol vannak a szülei?
– Verje meg az isten őket, mind – felelte a perzsa – most én vagyok az urad. Ez a ló az enyém, mert én alkottam. Ne hidd, hogy valaha még látni fogod a királyfit. De azért ne búsulj, mert én gazdag ember vagyok, töméntelen a birtokom, a rabszolgám meg a rabszolganőm.
– Úgy akarta a sors, hogy a kínai császár, aki a közelben vadászott, éppen ebben a szempillantásban érkezett a forráshoz. Feltűnt neki a gyönyörű leány és megkérdezte a bölcset:
– Ki ez a leány?
– A feleségem – válaszolt a bölcs.
A királykisasszony felugrott a forrás mellől és kétségbeesetten kiáltotta:
– Uram, hazudik! Gonosz varázsló ez az ember, csellel és árulással rabolt el!
A kínai császár azonmód megkötöztette a varázslót, börtönbe záratta, a királykisasszonyt pedig kérte, hogy menjen vele a fővárosba. Ott lakást jelölt ki neki s felszólította, hogy legyen a felesége, és másnap tartsák is meg a lakodalmat. A királykisasszony azonban hirtelen őrültséget színlelt, toporzékolt, ruháját szaggatta, s a király szerfelett aggódott és bánkódott, orvosokat és csillagászokat hívatott, hogy a királykisasszonyt meggyógyítsák.
Eközben a királyfi országról országra vándorolt, végigkutatott minden várost, így elért Kínába is. Egyenesen a fővárosba ment, végigjárta a bazárokat és a nyilvános helyeket, mindenütt hallgatódzott, puhatolódzott. Hallotta, hogy itt is, ott is beszélnek egy leányról, aki a királyi palotában lakik és megháborodott elméjében. Tovább kérdezősködött és megtudta, hogy az ő királykisasszonya az a leány, akit a gonosz varázsló hozott ide.
Egy álló esztendeje már – mondotta egy ember a királyfinak – hogy a császár mindent elkövet a leány meggyógyítására, de még senki sem tudott segíteni rajta.
Na hiszen: épp eleget hallott a királyfi. Tüstént felöltözött csillagásznak, szerzett egy dobozt és megtöltötte homokkal. Aztán egy régi könyvet is szerzett, meg egy botot s egy rózsakoszorút, így ment a palota kapujához és ezt mondotta az őrnek:
– Jelentsd a császárnak, hogy itt van Perzsiából egy bölcs csillagász, aki hallotta ama szerencsétlen leány történetét és meg akarja gyógyítani.
A császár, mihelyt jelentették neki, nyomban felhívatta a királyfit a palotába, egyenesen a királykisasszony szobájába. A királyfi egyedül ment be a szobába, mást nem engedett belépni, még a császárt sem.
A szobában így szólt:
– Ó, leányom, Isten engedelmével közel van a te megszabadulásod, mert én Kamrul Akmar vagyok, a te jegyesed.
Amikor a királykisasszony a királyfi hangját meghallotta, azt sem tudta, hová legyen az örömtől és a boldogságtól. Nem akart hinni a szemének, hogy itt van a királyfi.
– Mondjad, ó, mondjad, hogyan jöttél?
– Most nincs idő hosszú beszélgetésre – felelt a királyfi – mert még magam sem tudom, hogyan szabadítlak meg innét. Megpróbálom, hogy csellel sikerül-e. De ha ez nem sikerül, visszasietek atyámhoz, és seregeink élén jövök érted.
Ezt mondván, a királyfi a császárhoz ment, és így szólt hozzá:
– Felséges császárom, kövess engem a beteghez, csodát akarok mutatni neked.
Amikor a szobába léptek, a királykisasszony vadul őrjöngött, tört-zúzott. A királyfi azonban hozzáment, mindenféle szavakat mormogott, aztán az arcába fújt és a fülébe súgta: – Gyere, és alázatosan csókold meg a császár kezét.
A királykisasszony szó nélkül engedelmeskedett. Ennek láttán a császár nem bírt örömével.
– Kívánj akármit – mondotta a királyfinak – óhajod azonnal teljesül.
– Felséges császárom – szólt a királyfi – a jutalmazás ideje még nem érkezett el, mert félek, hogy a leány betegsége kiújulhat. Mindenekelőtt vitesd őt a városon kívül arra a helyre, ahol találtad, mivel ott van állandó lakása a gonosz szellemnek, amely beleköltözött.
Kivitték a királykisasszonyt arra a bizonyos helyre. A királyfi ott füstölőt gyújtott, imádságot mormolt, feltekintett az égre, majd lenézett a földre, aztán a császárhoz lepett és így szólt:
– Felséges uram, most már világosan látom, hogy az ördögnek, aki ebbe a leányba költözött, tulajdonképpen fekete ébenfa lóban van a lakása. Ha ezt az állatot meg nem találjuk, a leányt nem gyógyíthatom meg.
– Hiszen te nagy bölcs, nagymester vagy – örvendezett a császár – hiszen saját szememmel láttam, hogy a leány és az öreg varázsló mellett egy fekete ébenfa ló állott. Ezt most a kincseskamrámban őriztetem.
Tüstént megparancsolta, hogy vezessék elő a lovat. A királyfi gondosan megvizsgálta és mihelyt meggyőződött arról, hogy a lónak semmi baja nincs, ismét füstölőt gyújtatott, és ezt mondotta:
– Én most felülök erre a lóra, a leány pedig üljön a hátam mögé. Ha ezeknek a fűszereknek az illata a ló orrába száll, felnyitja a száját, hogy beszívja, de ugyanakkor a leány testéből kitakarodik az ördög.
Amint a királyfi és a királykisasszony felült a lóra, a királyfi elfordította a csavart, a ló pedig madárként felemelkedett a levegőbe.
– Fogjátok meg! Fogjátok meg! – ordított a császár, de mind, akik ott voltak, azt mondták:
– Ó, uram, hogyan fogjuk meg, hiszen ez vagy ördög, vagy gonosz szellem!
A király még hosszú ideig a levegőbe meredt és nézte, miként tűnik el a ló. Iszonyú haraggal tért vissza palotájába, a börtönből nyomban maga elé kísértette a perzsát és rárivallt:
– Te csaló! Miért nem közölted velem a paripa csodálatos tulajdonságát? Te vagy az oka, hogy egy semmirekellő világcsavargó elvitte a leányt!
– Ó, felséges uram – jajveszékelt a perzsa – tudd meg, hogy azt a lovat én alkottam és Szaburnak, Perzsia királyának ajándékoztam. Ezért a lóért a király nekem ajándékozta legfiatalabb leányát. Ezen a lovon rabolta el a királyfi tőled azt a csodaszép leányt.
Aztán a perzsa elbeszélte egész történetét és a császár igen boldogtalan volt, hogy a leányt is, a lovat is elvesztette.
Eközben a királyfi a királykisasszonnyal szerencsésen megérkezett a perzsa fővárosba és ott a király palotájának udvarán leereszkedett. Most volt csak igazán nagy öröm a királyi palotában!
Szempillantás alatt elterjedt az örvendetes hír az egész városban. A vezírek, a katonák és mind a nép összegyűltek a király udvarában, együtt örvendeztek a királyi családdal. Azután a király követséget küldött a királyfi menyasszonyának apjához és ez a legdrágább ajándékot küldte leányának és vejének. És íme: a király feldíszítette a várost, hét nap és hét éjjel tartottak az ünnepségek és temérdek pénzt osztottak ki a szegények között. A csodalovat pedig a kincseskamrába helyezték, és ott őrzik az idők végezetéig…
Tovább a meseállításra