Nagy utazás – Nagy ölelés

Szerző: Bálint Klára
 
 
családállítás-magazin-nagy-utazásHalottak napja környékén beszélgettem a kis elsős-másodikos hittanosaimmal: „Gyerekek, ki olyan nagyon bátor közületek, hogy ki merne menni a vasútállomásra, hogy felüljön a vonatra, és elutazzon Budapestre?”. Síri csend az osztályban, alig mertek még csak felnézni is a csöppségek. – „És ha megígérem Nektek, hogy Anya vár Titeket Budapesten, a végállomáson?” Pislákolni kezdett valamiféle remény a szemekben, de kevés volt ahhoz, hogy a kezek magasba lendüljenek. – „És ha azt mondom, hogy Anyával együtt szállhatok fel a vonatra, és együtt érkeztek Budapestre, akkor ki merne felszállni a vonatra?” „Én, én, Klári néni, én!” – a padból majd kiesve, boldog hangoskodással, bizalomtól csillogó szemmel, nagy bátorsággal nyújtózkodtak-jelentkeztek a Kicsik.
 
Nemcsak Presser énekli meg, mi magunk is tudjuk: „Nagy utazás az életünk.”. Sőt, nemcsak az életünk, de a meghalásunk, s a halálunk is az. És nemcsak a kisgyerekek, de mi felnőtt-gyerekek sem szeretünk egyedül utazni. Pláne nem, ha azt sem tudjuk igazán, merre megy a vonat; vannak-e, s hol és mikor megállok, átszállok; és hogy egyáltalán hova is érkezünk. – Ha kisgyerekként csak annyit tudok, hogy a fel- és leszállásokkor fogja az Anya a kezem, és az egész utazás során velem lesz, – azt hiszem, hogy alapjában véve ez nekem elég. Nem akarok már pontos menetrendet; az sem érdekel annyira, hogy kint esik-e, vagy fúj; és azon sem izgulok nagyon, hogy eszünk-e, és mit majd uzsonnára: hiszen velem van az Anya, és ez elég nekem ahhoz, hogy bizalommal, bátran és örömmel utazzak. Persze tele vagyok kíváncsisággal is, meg az utazás során mindenféle kisebb-nagyobb baj is történhet velem… de ha velem van az Anya, odafuthatok hozzá a fájós bibis újammal, hogy kapjak rá egy gyógyító-puszit; meg a sok-sok kérdésemet is megbeszélgethetem vele; meg néha játszunk, meg nagyokat nevetünk is együtt – szóval a lényeg az, hogy velem van az Anya!
 
Halottak napja környékén (is) tudhatom, hogy a Nagy utazás végén vár a Valaki rám, mégpedig szeretettel és öleléssel. Nem a semmibe, a nyirkos és sötét értelmetlen megsemmisülésbe, a feneketlen űrbe tart az életem; hanem az ölelő, melegséget adó, engem el- és befogadó, mosolytól és örömtől ragyogó Szeretet felé, akit én úgy nevezek: Istenem. De nagyon is hasonló vagyok a kis hittanosaimhoz; az, hogy tudom, hogy ki vár rám, igazán ahhoz elég, hogy remény pislákoljon a szívemben. Attól leszek/vagyok többnyire bizalomtól csillogó szemmel, örömtelin mindenféle Nagy utazást (életben-halálban) vállaló, ha tudom, amit hála Istennek tudhatok: Ő, aki vár engem, már most is velem van, s fogja a kezem: melegséget adó, engem el-befogadó, mosolytól és örömtől ragyogó szeretettel.
 
Közeledik, itt van az advent, ami azt jelenti, hogy: eljön Ő, megérkezik. Igen, megérkezik a karácsony, azaz a testet-öltés. Karácsonykor az Isten irántunk való, minket el-befogadó szeretete öltött testet Jézus Krisztusban. Karácsonykor eljött hozzánk Isten, s a világegyetem legnagyobb Nagy utazását megtéve (az ellenkező irányból elindultan) közénk született a Szeretet, hogy velünk legyen, velünk maradjon mindenféle Nagy utazásaink során, s elkísérjen (visszakísérjen) egészen a végállomásig, ahol majd végérvényesen és örökre megöleljük egymást.
 
Köszönöm Neked Istenem, hogy: eljöttél hozzám, hogy velem vagy, hogy elkísérsz, hogy vársz; és hogy ez mind-mind egy nagy ölelés. Tudod mit? Már nem is félek annyira se az egyik, se a másik Nagy utazástól. Köszönöm, hogy vagy; és hogy így, és hogy ilyen vagy!
 
 

Rend-a-lelke Családállítás Magazin – 2014. november

Hozzászólások

hozzászólás