Szerző: Hargitai Gábor Amoghavadzsra
A halál az ember legelementárisabb tapasztalata, hiszen a korlátozott, fogalmi gondolkodásunk képtelen feldolgozni azt, hogy valami, amit egyik pillanatban még létezőnek, élőnek láttunk, mozgott, kommunikált, érzett, az a következő pillanatban már csak tehetetlen, mozdulatlan tömeg. Ugyanakkor a mulandóság a leghétköznapibb tapasztalataink egyike, amit a természetben minden pillanatban megfigyelhetünk. Mégis szorongással tölt el bennünket, ha találkozunk vele, s ebből gondolhatjuk, hogy valami nincs a rendjén.
Miért fáj, amikor elveszítünk valakit, vagy valamit? Hiszen tudhatnánk, hogy nem tart örökké az élet, és talán eszünkkel tudjuk is, mégis szenvedünk a veszteségől. Egy szeretett személy elvesztésekor nem csak az fáj, hogy nem találkozunk többé azzal, akivel jó volt együtt lenni, de kénytelenek vagyunk szembenézni a saját halandóságunkkal is. Sokan arról számolnak be, hogy ebben a helyzetben úgy érezték, tátongó űr maradt bennük. Olyan ürességérzet, ami hatalmasabb, mint amit ésszel felfoghatnánk. Ebben a kozmikus érzelmi vákuumban elveszítjük a fogódzóinkat, irányérzékünket s ettől a mérhetetlen bizonytalanságtól szenvedünk.
Meglepő módon a buddhista hagyomány az elmúlással kapcsolatos tapasztalatokat az „istenek hírnökeinek” nevezi. Talán nem így képzeltük az Égiek hírvivőit. Valahogy magasztosabbnak, fényesnek, örömtelibbnek szerettük volna látni őket, s meglehetősen csalódottak lehetünk, mikor a betegséget, az öregséget és a halált az Ég hírnökeiként mutatja be a hagyomány.
Minden erőnkkel igyekszünk túlbiztosítani az életünket, hogy elkerüljük azt, amit legfeljebb elodázni tudunk, ezért sokkol bennünket, ha ez nem sikerül. Rettegéssel tölt el bennünket, mikor az Égi Követek a mulandóság örök törvényét, a Valóságot felmutatják számunkra. De honnan fakad a szorongás, a félelem attól, aminél semmi sem biztosabb?
A változás az élet megkérdőjelezhetetlen törvényszerűsége, s mi mégis azt szeretnénk, ha minden egy általunk elképzelt, vagy talán ritkán megtapasztalt ideális állapotban maradhatna. Mikor aztán szembe kell néznünk az elmúlással, a szomorúságunk, bánatunk, szenvedésünk mutatja fel azt, hogy illúziókat kergettünk. Olyasmit vártunk az élettől, a világtól, amit az nem tud teljesíteni, s amikor erre rádöbbenünk, két út nyílik előttünk.
Az egyik út a tátongó űrbe vezet, amelyben elbizonytalanodunk és még jobban szenvedünk. Nyomaszt a világ kiszámíthatatlansága, elveszítjük a talajt a lábunk alól, s a veszteség fájdalma maga alá temet bennünket. Elborzaszt a gondolat, hogy mi magunk is felkerülünk a veszteséglistára. Pusztán egy név és néhány halványuló emlékkép maradunk ismerőseink lassan elenyésző emlékezetében. Ha pedig a halált csak egy állomásnak tartjuk, akkor az ismeretlentől rettegünk.
A másik út szintén a tátongó űrbe vezet. Ez a tudat végtelen, korlátoktól mentes, tökéletesen tiszta és elpusztíthatatlan tere. Ez az a lényegiség, amelyben a gondolatok, képek, jelenségek, tapasztalatok, formák akadálytalanul megjelennek, de önmaga mégis érintetlen marad. Az ide vezető kaput nyitják meg előttünk az Ég követei, amelyen belépve megszűnik a félelem, szorongás és a rettegést felváltja a bizonyosság és béke.
Mi választja el az egyik utat a másiktól? Az első kapun akkor lépünk át, ha ragaszkodunk az illúzióinkhoz, míg a másikhoz a valóság előítéletektől mentes elfogadása vezet.
* Bérczesi Róbert Üres c. dalszövegéből
Rend-a-lelke Családállítás Magazin – 2014. november