Szerző: Lovász Viktor
„…Még nincs itt az ideje, hogy szembeszállván egy világgal
meghaljak én is, fegyver által…”
A maga sötét felcsigázó voltában az elmúlás mindig is foglalkoztatta az emberiség szinte valamennyi rétegét és ezáltal jelen van mindennapjainkban.
Minél kevésbé vagyunk fiatalok és sérthetetlenek, minél tapasztaltabbak és bölcsebbek vagyunk, annál inkább rájövünk sérülékenységünkre és ezáltal múlandóságunkra.
Aztán idővel elkezd minket foglalkoztatni a végső sérülékenység, azaz a pont, mely után már nem tűnődhetünk ’bizonyítottan’ tovább semmin, így az elmúláson sem.
A halál gondolatköre kúltúránként, néprétegenként és korosztályonként is eltérő képet mutathat. Vannak kik úgy gondolnak rá, mint pusztán az élet ellentétére – tehát az élet hiányára. Van akik szerint egy út – az Élet – vége. Egyes vallások szerint a halál nem más mint puszta állapotváltozás, mely után egy másik létsíkra kerülünk. És akkor még nem is beszéltünk a filozófikusabb gondolatokról, melyek szerint fizikai testünk kapcsán értelmezett életünk elvontabb valónk, azaz Lelkünk, létének pusztán egy szakasza.
Mindezeken felül – persze sok esetben ez is kúltúra stb. függő – az egyén hozzáállása a halálhoz is változó lehet. Vannak akik félnek tőle, vannak akik egyenesen várják – megit mások egyáltalán nem is törődnek vele.
Hozzám legközelebb a buddhisták hozzáállása áll, akik – azon túl, hogy a lélekvándorlás világképük kapcsolódó alapelve – valahogy úgy tartják, a halált nem kell félni és várni sem kell. Semmiképp nem egy út vége, maximum egy ösvényé, melnyek egy szakaszát letudva az ember megpihen, hogy vagy egy teljesen újszerű és más ösvényen induljon tovább, vagy a már megkezdettet folytassa valamilyen formában.
Valahogy úgy tartják, hogy annyi fontosabb dolog létezik, mellyel foglalkoznunk érdemes, miért kellene túlzott hangsúlyt fektetnünk hát az elmúlásra?
Fel kell készülni rá természetesen, mint egy fontos’élet’eseményre, de nem hétköznapi módon. Hanem úgy, hogy életünk cselekményeit alakítsuk akként, hogy ne kelljen megbánnunk semmit és a ’test’váltás terhe legyen az egyetlen, mellyel meg kelljen bírkóznunk. Ily módon az ember két síkon is nyer: egyfelől az élete is tartalmasabb, könnyedebb és kellemesebb – tehát mindent összevetve boldogabb – lesz, másfelől halála sem jelent tán kibogozhatatlan köteléket.
A hátramaradók fájdalma
A halál azonban a fentieken túl mindenképpen az itt maradóknak a legnehezebb… Kezelni a határtalan hiányt, amit egy szeretett személy eltávozása okoz egy olyan lecke, amit csak igen kevesen képesek elsajátítani – nem is csoda, hiszen távol van attól, hogy a könnyűnek lehessen nevezni.
Ezzel is igen sokan sokféleképpen foglalkoztak tudományos, vallásos és egyéb téren – ugyanakkor a lényeget már a téma elején leszögezhetjük, csakis mi magunk tudjuk feloldani a bennünk szeretteink hiányából fakadó keserves szenvedést.
Az hogy ez kinek mennyi idő alatt és milyen módon sikerül, szintén esetenként változhat. Vannak esetek, ahol sokat segíthetnek a pszichológusok által felvázolt metódusok – mint például a pontba szedett ’gyász fokozatai’ stb. Vannak kiknek a vallás és Isten segít – van akin pedig az értelem ’erőltetett’ ’hatalomátvétele’ az érzelmek fölött.
Számomra az egyetlen segítség a tudatosság volt. Tudatosan arrafelé fókuszálni a tudatomat, amerre lényemben a racionalitás fellelhető volt. Majd felfogni és elfogadni, hogy végső soron a jó és a rossz fogalma puszta emberi ’találmány’. Valójában pusztán különböző történések és hatások léteznek. Ezt legjobban talán egy hozzám nagyon közel álló zen mondással tudnám szemléltetni:
Mikor meg akarok bocsájtani valakinek, valójában mi a szándékom? Nem más, mint magamnak megbocsájtani. Mikor ártani akarok valakinek, valójában mi a szándékom? Nem más, mint hogy magamnak ártsak. Hunyd hát le szemeid és gondolj úgy a világra, mintha az űrből látnád. Abból a távolságból nyugodt, csendes és békés. Egységes.
Van egy kedvenc filmem is, mely idevágó lehet (persze mint sok minden más – ez is értelmezés kérdése), a ’21 gramm’ című. A több szálon futó történet egy közös pont – mint kiderül egy baleset – köré csoportosítja a főszereplőket. A balesetben egy fiatal családapa és két lánya veszti életet – és a történet az evilágban egyedül maradt anya sorsát dolgozza fel – valamint amitől az egész kiemelkedik a hasonló témájú művek sorából – a gázoló férfi sorsát. És mindezekhez – amik már magukban is elég sokkoló érzelmi környeztet alkotnak jön hozzá az ’adu’, a férj szívét felhasználják donornak, melyet a 3-ik főszereplő kap meg aki persze véletlenül érzelmi kapcsolatba keveredik az özvegyel. Hihetetlen intenzítással adja át a film és persze a zseniális színészek azokat a hatásokat, melyket én úgy jellemeznék: a halál árnyalatai.
Egy ilyen eseménybe ugyanis valahogy kicsit mindhárman belehalnak: az anya, ki elveszti a családját, a mindenét a Földön; a gázoló, aki pedig amélyen vallásos, és tette által fura válaszútra kerül saját magával kapcsoaltban; és az amúgy haldokló szívbeteg, aki az apa szívét kapja.
Lett lévén a film dráma, az új szív birtokosa lesz a film ’áldozata’, akin keresztül végül bemutatják a halál folyamatosságát – és egy fura ’halál-keretet adnak a történetnek, mely halállal kezdődik és azzal is fejeződik be). A férfi utolsó monológja klasszikus!
Vajon hány életet élünk? Vajon hányszor halunk meg? Azt mondják mindenki veszít 21 grammot pontosan a halál pillanatában. Mindenki. De vajon mi fér bele 21 grammba? És mennyi vész el? Mikor fogyunk 21 grammot? És mennyit veszítünk vele? Mennyit nyerünk vele? 21 gramm. Egy marék 5 centes súlya. Egy kismadár súlya. Egy rúd csoki súlya. Vajon mennyit nyomott 21 gramm?
A halál, mint a létezés hiánya?
Egy másik nyomvonalon elindulva azt kell megnéznünk mi az élet – hisz akkor tudjuk azt állítani, hogy a halál tulajdonképpen az élet hiánya. Ez persze egy újabb bonyolult, olykor szubjektív és empirikus kérdés – én csak saját interpretációmat osztanám meg. Jómagam leginkább azzal a nézetvilággal tudok azonosulni, amely az életet rezgésként írja le (a rezgés ebben az olvasatban egyfajta energiát jelent – így válik mérhetővé). Ezt tehát úgy kell elképzelni, hogy ha valamiben jelen van ez a mérhető energia (akár a számunkra élettelennek tituált tárgyakban is – gondolojunk csak bele, mikor egy elektromossággal működő eszközt, ha áram alá helyezünk – azt mondjuk rá, hogy ’életre kel’), akkor az eleven. Amikor tehát ilyentén az ’élet’ hiányáról beszélünk (például ha egy kivilágítatlan környékre azt mondjuk hogy kihalt), az is a halál egy aspektusa.
Ezzel meg is fogalmazhatunk egy igen fontos dolgot. Az az élet, amelyet az élőlények jellemzésekor említünk, egy jelentős tételben különbözik attól az élettől, amikor egy elektromos eszközt árammal látunk el. Nevezetesen azt, hogy noha mindkettő mérhető rezgésekkel leírható, az élőlények léte tartalmaz egy plusz dolgot: azt amit egyesek léleknek hívnak.
De vajon ez a lélek ugyanolyan halandó-e, mint a test? Vajon mennyire különíthető el a testtől? Vajon elkülöníthető-e egyáltalán? Vagy tán azoknak van igazuk, akik a lélekvándorlás néztetét fogadják el – mely szerint a lélek örök, csak a testek cserélődnek?
Ezen kérdésekre a tudomány mai állása szerint nem lehet egyértelmű választ adni – a nem tudományos válasz pedig attól függhet, ki milyen kultúrkörben nevelkedett vagy milyen hitvilággal, vallással ért egyet, tehát szubjektív.
Amennyiben elfogadjuk azt, hogy az emberi lét több mint egy puszta múlandó test, valamint esetleg azt, hogy ez a bizonyos lélek esetleg a testtől függetlenül halhatatlan, nos ez a tény vigaszt nyújthat ha elveszített szeretteinkre gondolunk.
A küldönböző vallások is ehhez hasonló nézetekkel és idevágó gondolatokkal próbálják meg enyhíteni az ittmaradottak szenvedését (a kereszténységben pl. a menyország fogalma, így az elhunytról azt mondják a kerstények, hogy „ő már egy jobb helyen van”; a lélekvándorlást elfogadó vallások pedig egyszerűen azt mondják, hogy testet váltott).
Én magam is – mégha nem is fogadom el szóról szóra az idevágó dogmákat – leginkább a lélek örök mivoltában szeretnék hinni… Ennek az oka pedig egy személyes megfigyelés, miszerint azon szeretteim, akik eltávoztak, valahogy mégis élnek bennem tovább, érintetlenül. Sajnos megérinteni már nem tudom őket, hiszen porhüvelyük elenyészett, de adott esetben – ha felidézem lényüket azon valójában, amilyen az életükben volt – tudok velük beszélgetni (persze csak magamban – nem fizikai kapcsolatról van szó).
Mindezek végett gondolom azt, hogy az azt indikálhatja, hogy a lélek, illetve annak egy másik lélekben (azaz jelene esetben az enyémnben) hagyott lenyomata, továbbra is él.
És az út folytatódik… A lélek nem pusztult el, csak megállt és megpihent. Mikor felállt, hogy továbbindulhasson, tán már egy másik testben tette ezt.
Szeretném hinni, hogy így van…
Rend-a-lelke Családállítás Magazin – 2014. november