Szerző: Pekár Dóra
Hollywood már alaposan körbejárta a szerelem témakörét, ezért nagyon üdítően hat a romantikus kliséktől megcsömörlött mozirajongó számára egy olyan film, ami témájában szerelem, viszont feldolgozásában nem tipikus.
Adott egy egymásba fülig szerelmes szerelmes fiatal házaspár, ahol a feleség, Paige (RachelMcAdams) egy autóbaleset következtében kómába esik. Férje, Leo (ChanningTatum) végig mellette marad, még akkor is, amikor kedvese magához tér és kiderül, hogy sem rá, sem az együtt töltött éveikre nem emlékszik. Csak néz (a korábban imádott) férjére, üres tekintettel, érzelemmentesen úgy, mintha egy teljesen idegen embert látna.
A férfi nem adja fel, kitartóan küzd, hogy élete párja újra belészeressen. Mindent megtesz. Sőt! Még annál is többet! Hol több, hol kevesebb sikerrel. Biztosnak vélt „emlék-előcsalogató” trükkök vallanak kudarcot, semlegesnek ítélt apróságok keltik fel az emlékezés reményét, hogy aztán újra visszazuhanjunk a reménytelen kétségbeesésbe.
Ezért a 104 perces mozi érzelmi görbéje magas szférákból hull hirtelen alá, hogy aztán folyamatos reménnyel kecsegtesse a nézőt, hogy innen csak felfelé vezethet az út. A nagy egymásra találás lehetősége folyton ott feszül a levegőben… ha eddig nem történt meg, akkor talán majd most! A harmonikus szerelem hajdani adok-kapok dinamikája helyett, a film nagy része arról szól, hogy Leo ad, ad és ad. Cserébe pedig maga mellett tudhatja feleségét, de csak testben – mert pont az a szikra, ami őt egyedivé tette, az hiányzik. Paige csak a fizikailag van ott – sokszor kelletlenül. Leo nem kap tőle semmit, csak emlékezete visszaszerzésének kétségbeesett igyekezetét, majd türelmetlenséget, idegen reakciókat, kellemetlen meglepetéseket, végül már azt sem. Paige már nem az a nő, aki volt. Mást gondol a világról, más az értékrendje, mint a baleset előtt.
Ahogy pereg a film, úgy távolodik el egymástól az első kockákon még oly nagyon szerelmes párocska. Azt hihetnénk, hogy itt a szomorú vég, de aztán semmi nem úgy történik, ahogy a romantikus filmeken edződött törzsközönség várja. Most is bebizonyosodik, hogy az idő, így vagy úgy, de mindenképp gyógyír az amnéziára. Bár most nem úgy, ahogy elképzeljük. De valahol a lelke mélyén a néző végig sejteni véli, hogy itt nem a hollywoodi mozik sajátos forgatókönyve elevenedik majd meg a fináléban. Még akkor sem, ha a film kötelező romantikus kliséi, meg vannak spékelve a „gazdag lány-szegény fiú” problematikával is.
Valahogy érezzük, hogy a vége mégsem lehet meseszerű, mert a filmet valós, megtörtént esemény ihlette, így a végkifejlettet is az élet írta meg. És tényleg életszerű befejezést kanyarított hozzá. Hihetetlent és pont emiatt életszagút. A közös út szétágazott ugyan, de utána mégis újra kereszteződött, hogy más alapokon szökkenjen szárba valami, ami más, mint előtte volt. Valamiért mégis megtörténik, valami mégis ott pislákol a régi fényből. Végül az érzelmek helyett győz az értelem, a szenvedély helyett a tudatosság, az elfogadhatatlan helyett az elfogadás.
Szívet érintő kérdések
Egy szívbemarkoló szerelem története ez, amit az amnézia, mint egy mérföldkő, kettéválasztott. Egy ütközés megszüntette a szerelmet. A szerelmet, ami(ről azt hisszük, hogy) a szívben fogan, ám mégis az agyból tűnik el.
Emiatt számos kérdést felvetnek a képkockák. Hiszen olyan törékennyé tesz mindent az a veszély, hogy elég egy kis döccenő az agy összehangolt működésében és egy mindent elsöprő, erős érzelem semmissé válhat?! Ami érzés, emlék, élmény a sajátunk volt, egy csapásra eltűnhet? Csak az agyunkban él a világunk? Vagyis az agyam én vagyok? És ha az agyammal történik valami, az már nem én leszek? Már nem is tudok beleszeretni ugyanúgy abba, akibe korábban beleszerettem? És akkor most hol is lakik a lélek? Kérdés, kérdés hátán… és pont ezért jó ez a film!
Rend-a-lelke Családállítás Magazin – 2015. február