Harminchatszín-ruhájú

Figyeljetek jól! Ha jól figyeltek, mondok egy mesét a királyról meg a királynéról és egyetlen fiukról, Harminchatszín-Ruhájúról.
 
A királyi pár annyira féltette ezt az egyetlen gyereket, hogy az egy lépést sem tehetett egyedül. Pedig nagyon szeretett volna játszani más gyerekekkel. Egyszer ki is szökött a palotából, és jól eljátszott a városi játszótéren. A király meg a királyné annyira megrémült, hogy magas kőkerítéssel vétették körül a palotát; féltek, hogy a királyfinak valami baja esik a játszótéren.
 
Jobb, ha ki se megy.
 
Szegény királyfi! Egész nap ténfergett-lődörgött az udvaron meg a kertben, de nem volt kivel játszania. Nagyon-nagyon unatkozott. Ezért elhatározta, hogy valamiképpen kiszökik a palotából. Nagy titokban ő maga varrt magának egy ruhát, harminchat különféle szövetből. Egészen jól sikerült ez a harminchat színű ruha. Aztán bolondos satyakot is varrt magának. Szépen felöltözött a harminchat színű ruhájába, fejébe nyomta a bolondos satyakot, és indult kifelé a palotából. Igen ám, de az őrség útját állta.
 
– Engedjetek ki! – kiáltott az őrökre. – Nem látjátok, ki vagyok?
 
– De bizony látjuk – nevettek az őrök. – Bolond vagy!
 
– Persze hogy bolond vagyok. Én vagyok a város bolondja – mondta a királyfi, és még kecskebukát is vetett, hogy még bolondabbnak higgyék.
 
– Aztán hogyan kerültél a palotába, mi? – kérdezte az egyik őr.
 
– Te hoztál be a zsebedben, te mamlasz – kacagott a királyfi.
 
Ez nem volt igaz, ezt ti is tudjátok. De azért mondta, hogy még bolondabbnak higgyék.
 
– Na, elég volt a hülyéskedésből, öcskös! Hordd el magad! – mérgelődött meg a másik őr, és dühösen kilódította a királyfit az utcára.
 
Na, végre kinn volt! Erre várt már régóta.
 
A király meg a királyné hiába várta ebédre a királyfit. Már elhűlt az étel, de csak nem jelentkezett. Keresték mindenfelé, megkérdezték az őröket is.
 
– Nem láttátok a királyfit? – kérdezte a király az őröktől.
 
– Nem láttuk, felséges uram – válaszolták egyszerre az őrök.
 
– Senki se ment ki reggel óta a kapun? – faggatta őket tovább a király.
 
– Csak egy bolond fickó – felelte az egyik őr.
 
– Harminchat színű ruhája volt – tette hozzá a másik.
 
– Hű, a mindenit! Az csak a királyfi lehetett! – kiáltott föl a király. – Biztos álruhát öltött, hogy kiszökhessen.
 
Tüstént lovasokat futtatott szerte a városból kivezető utakra, de sehol sem bukkantak a királyfi nyomára. Túl volt az már ungon-berken, meg aztán ösvényeken járt, nem országúton. Búsult nagyon a király, a királyné meg majdnem meghalt bánatában. De nem volt mit tenni.
 
A királyfi meg ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, egyszer csak ott találta magát a másik király városában. Nem teketóriázott sokat: elszegődött a királyhoz tehénpásztornak.
 
Mindennap kihajtotta a teheneket a legelőre. Egyik reggel nagyon szép legelőt fedezett fel az erdő mögött. Oda terelte az állatokat. Alig fogtak azonban hozzá a tehenek a legeléshez, megjelent egy óriás, és rámordult a királyfira:
 
– Mit keresel te itt?! Ki engedte meg, hogy itt legeltesd a teheneidet?
 
– Ne haragudj, kedves óriás – szólt udvariasan a tehénpásztor-királyfi -, nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Mindjárt arrébb hajtom az állatokat.
 
Az óriás megenyhült az udvarias beszédre.
 
– Na, jól van. Nem bánom, legeltesd csak itt a teheneidet – szólt, és még meg is hívta magához a tehénpásztort vacsorára. A tehénpásztor azonban elhárította a meghívást:
 
– Köszönöm az ajánlatodat, kedves óriás, de este sohasem érek rá. Majd egyszer, valamelyik szabadnapomon meglátogatlak.
 
A tehénpásztor másnap megint fölfedezett egy szép legelőt a domb mögött. Odahajtotta az állatait, de alig kezdtek legelni a tehenek, megjelent egy másik óriás, és rámordult a tehénpásztorra:
 
– Te Harminchatszín-Ruhájú! Hogyan merted ide terelni a teheneidet?
 
– Ne haragudj, kedves óriás. Nem tudtam, hogy ez a szép rét a tied. Mindjárt továbbterelem a teheneket – mondta udvariasan a Harminchatszín-Ruhájú.
 
– Na, nem bánom. Csak legeltess tovább – enyhült meg az óriás az udvarias hangra. – Aztán nem volna kedved hozzám költözni? Kényelmesen ellakhatnál nálam.
 
– Köszönöm az ajánlatot, kedves óriás, de szerződésem a királyi palotához köt. A palota istállójába kell visszahajtanom minden este a teheneket, és ott kell vigyáznom rájuk éjszaka is – hárította el Harminchatszín-Ruhájú az ajánlatot. – De azért ha lesz szabadnapom, meglátogatlak.
 
Harmadnap is kihajtotta a teheneket; most a folyón túlra egy szép rétre. Alig kezdték a tehenek a dús füvet harapdálni, megjelent egy harmadik óriás, és rádörrent a tehénpásztorra:
 
– Hé! Ki engedte meg, hogy az én legelőmre tereld az állatokat?
 
– Ne haragudj, kedves óriás, de nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Ha tudtam volna, nem hajtottam volna ide az állatokat – mentegetőzött a fiú udvariasan.
 
– Na, nem bánom – enyhült meg az óriás az udvarias hangra -, csak legeltess nyugodtan tovább. Aztán mondd: nem volna kedved hozzám szegődni pásztornak? Jó dolgod lenne.
 
– Köszönöm ajánlatodat, kedves óriás, de nem tehetem. Egy évre a királyhoz köt a szerződésem. Utána esetleg lehet szó a dologról. De addig is meglátogatlak majd, ha lesz egy kis szabad időm – mondta a fiú.
 
Harminchatszín-Ruhájú este hazahajtotta az állatokat az istállóba. Utána megvacsorázott, és sétálgatott egy kicsit az udvaron. Sétálgatás közben hallotta, hogy másnap gyűrűdobó verseny lesz a király udvarában. Arról volt szó, hogy a földobott gyűrűt egy pálcára kell estében föl fűzni. Azé a lovagé lesz a királylány, aki a gyűrűt el tudja kapni. Harminchatszín-Ruhájú erre bekopogtatott a királyhoz, és engedélyt kért tőle, hogy három napra elmehessen. Magával viszi az állatokat is, mert itt nincs kire hagyni őket. Azt mondta, hogy a barátait akarja meglátogatni.
 
A király beleegyezett, mert kedvelte a tehénpásztort; jól végezte munkáját, egyetlen tehén sem veszett el, és az állatok nagyon szépen kigömbölyödtek a keze alatt.
 
Másnap hajnalban maga előtt terelgetve állatait, elment az első óriáshoz. A teheneket beterelték az óriás istállójába, ők ketten pedig beültek a szobába, és barátságosan beszélgettek. Jól meg is reggeliztek.
 
– Tudod, kedves óriás, hogy ma délután gyűrűdobás lesz a király udvarában? – kérdezte Harminchatszín-Ruhájú az óriást.
 
– Tudom. Te is elindulsz a versenyen?
 
– Hogyan indulhatnék? Hiszen nincsen lovam.
 
– Sose búsulj, kedves pajtás – vigasztalta az óriás. – Majd én ellátlak mindennel, ami kell.
 
Azzal felöltöztette tiszta fekete lovagi ruhába, adott neki egy fekete pálcát, az istállójából pedig kivezetett egy szép fekete lovat. Harminchatszín-Ruhájú lóra pattant, elvágtatott a királyi udvarba. Részt vett a versenyen, és ő kapta el a gyűrűt. De utána rögtön kivágtatott az udvarból. Sírt a királykisasszony, hogy a szép lovag így otthagyta. De hát mit lehetett tenni? Harminchatszín-Ruhájú visszavágtatott az óriáshoz, átöltözött, és mindent köszönve elindult tehenestül a másik óriáshoz. Az is szívesen fogadta. A teheneket beterelték az istállóba, aztán vacsorához ültek.
 
– Tudod-e, kedves óriás, hogy holnap is lesz gyűrűdobó verseny a királyi udvarban? – kezdte Harminchatszín-Ruhájú a beszélgetést.
 
– Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen?
 
– Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.
 
– Ne búsulj, majd reggel felszerellek én, ahogyan kell – vigasztalta az óriás, azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.
 
Másnap valóban megkapta az óriástól a felszerelést: egy piros lovagi öltözetet, egy piros pálcát és egy gyönyörű pej paripát. Harminchatszín-Ruhájú délután lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba. Ő volt a legszebb a lovagok között. A királykisasszony nem győzte bámulni. Harminchatszín-Ruhájú ismét megnyerte a versenyt, de mihelyt elkapta a gyűrűt, már ki is vágtatott az udvarból. A nézők föl sem ocsúdtak meglepetésükből, már túl volt árkon-bokron. Egyenesen a második óriáshoz vágtatott, átöltözött, majd maga előtt hajtva teheneit, elindult a harmadik óriáshoz.
 
Az is szívesen fogadta. Beterelték az állatokat az istállóba, ők meg vacsorához ültek. Vacsora közben Harminchatszín-Ruhájú így kezdte a beszélgetést:
 
– Tudod, kedves óriás, hogy holnap is gyűrűdobó verseny lesz a királyi udvarban?
 
– Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen? – kérdezte az óriás.
 
– Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.
 
– Azon ne búsulj – vigasztalta az óriás. – Majd én felszerellek.
 
Harminchatszín-Ruhájú megköszönte szépen, és azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő. Másnap reggel Harminchatszín-Ruhájú fehér lovagi öltözetet, fehér pálcát és egy szép fehér kancát kapott az óriástól. Ebéd után lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba, ahol éppen kezdődött a verseny. Harminchatszín-Ruhájú ezt is megnyerte, és éppúgy elvágtatott, mint amikor feketében meg pirosban vett részt a versenyen. De a király most megmérgelődött, és utána hajította a dárdáját. Eltalálta a combját, a hegye bele is tört, de azért sikerült Harminchatszín-Ruhájúnak elvágtatnia. A harmadik óriásnál átöltözött, megköszönt szépen mindent, és hazahajtotta a teheneket.
 
Igen ám, de másnap reggelre a combja úgy megdagadt, hogy nem tudott lábra állni. Üzente a királynak, hogy fáj a lába, nem tud kimenni a legelőre. A király sajnálta nagyon a tehénpásztort, mert megszerette. Lement hozzá az istállóba, és vitt magával egy orvost is. Az orvos nézegeti, tapogatja a combját, aztán meglátja, hogy lándzsahegy áll ki belőle. Kihúzta a combjából, a király pedig fölismerte, hogy az ő dárdájának a hegye.
 
– Hát te voltál a fehér ruhás lovag? – kérdezte csodálkozva a király.
 
– Sőt a fekete meg a piros ruhás lovag is. Íme, mind a három gyűrű – és Harminchatszín-Ruhájú fölmutatta mind a három gyűrűt. – Azt is elárulhatom felségednek, hogy királyfi vagyok, nyugodtan hozzám adhatja a lányát – tette hozzá.
 
Örült nagyon a királykisasszony, hogy nem maradt pártában. Tetszett is neki Harminchatszín-Ruhájú. A hét országra szóló lakodalomra hivatalos volt mind a három óriás. Természetesen meghívták Harminchatszín-Ruhájú szüleit is. Az öreg királyné sírt örömében, de az öreg király is alig tudta elfojtani könnyeit.
 
Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
 
Tovább a meseállításra
 

Hozzászólások

hozzászólás